Péter déltájban felment a ház tetejére imádkozni. 10Közben azonban megéhezett, és enni
kívánt. Amíg az ételt készítették, révületbe esett, 11és látta, hogy az ég megnyílik, és leszáll
valami nagy lepedőhöz hasonló, amely négy sarkánál fogva ereszkedett le a földre. 12Benne
volt ebben a föld mindenféle négylábú és csúszómászó állata, és az ég mindenféle madara.
13Ekkor hang hallatszott: „Kelj fel, Péter, öld és egyél!” 14Péter azonban így szólt:
„Semmiképpen nem, Uram, mert soha nem ettem semmi közönségest vagy tisztátalant.”
15De másodszor is szólt hozzá a hang: „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd
tisztátalannak.”
Apcsel 10, 9-15.
Kedves Testvéreim! Legfőképpen pedig: kedves Diákok!
Furcsa, szürrealista történetet, egy látomást hoztam most elétek. Péter annyira éhes, hogy már
hallucinál. Ha mi ott lettünk volna, azt mondjuk neki: a déli dögmelegben, éhesen, szomjasan nem
jó felmenni a lapos háztetőre, a tűző napra, mert bármi történhet, a végén még hallucinációi is
lehetnek. Így is lett. De most ne a körülményekkel törődjünk, hanem a példázat és a történet
lényegével.
Péter látomásában rengeteg állatot lát, amit Isten ajánl föl neki táplálékul. Péter azonban igazhitű
zsidó, aki pontosan tudja, mit szabad enni és mit nem: bárányt igen, de disznót nem, csirkét igen,
de sast nem, pikkelyes halat igen, de olyan vízi állatot, ami kívül hordja a csontját, vagyis a páncélját,
mint pl. a kagyló, azt már nem. Még az is meg van szabva, hogy a szöcskék közül melyek ehetők és
melyek tiltottak. Én a magam részéről maradok annál, hogy egyáltalán nem eszem szöcskét, biztos,
ami biztos alapon; sast és kagylót sem ettem, de sertést, halat és csirkét már igen. Eléggé
bizonytalanul mozgok a zsidó étkezési szokások között.
Nem úgy, mint Péter. Ő eleve, határozottan tudta, mire van szüksége és mire nem, mi ehető és mi
nem, neki kész kategóriák voltak az agyában: ehető és nem ehető, tiszta és tisztátalan, kóser vagy
tréfli az étel. Mindenről eleve tudta, hogy kell neki vagy sem.
És ezt a nagy biztonságot kérdőjelezi meg a látomás: azon az álombéli lepedőn ugyanis össze voltak
keveredve azok az állatok, amelyeket a buzgón vallásos Péter olyan magabiztosan szétválogatott.
Isten kissé összezavarta a fejét szegénynek: amit Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalannak-
mondja a hang. Pedig ő minden különbségtételt éppen Isten nevében tett meg. Úgy tűnik, mindent
alapjaitól kell végig gondolnia.
Azon gondolkodom, mennyire ismerős nekünk Péter helyzete! Pontosan tudjuk, mi kell nekünk és
mi nem, mit fogadhatunk el és mit nem, mit tudunk használni és mit nem: a csirke jöhet, a hal nem,
a matek kell, a nyelvtan nem, fizikára szükség van, versekre nincs… A jelenlévők közül sokan így
tekintenek a tanulnivalókra, a tantárgyakra: mire van szükségem? Aztán összezavarodnak, ha- mint
Péter látomásában- valaki az érdektelenre is rámutat: ez fontos lehet számodra.
Van is ebben valami. A tudósok bebizonyították, hogy az iskolában megtanult adatoknak a
nyolcvan-kilencven százalékát soha nem használjuk és egy idő után elfelejtjük. Ez sajnos tény. És
felvetődik a kérdés: akkor miért nem csak azt tanuljuk, ami meg is marad? Miért kell megtanulni
azt is, amit utána elfelejtünk?
Jogos a kérdés. Én se értem. Ahogyan azt sem, hogy a lottóhúzásnál miért teszik bele a gömbbe
mind a kilencven számot, miért nem csak azt az ötöt, amit utána kihúznak? A többit úgyis csak
félrepöckölik, akkor meg minek?
Ja hogy nem lehet tudni, melyik lesz az az öt, amit aztán kihúznak? Ja hogy épp ettől izgalmas a
játék, a bő negyvenmillió lehetőségtől? Ja hogy éppen ezért játszunk- a lehetőségek végtelen tárháza
tölt el bennünket csodálattal?
Nem lehet, hogy az életünk is így telik? Amit tanulunk, annak nem az a lényege, hogy pontosan
tudjuk, mit mikor használhatunk, hanem az, hogy rejtett kincsként ott legyen, hogy lehetőségként
legyen jelen akkor is, ha éppen nem használjuk. Hogy minden pillanatban ezer és ezer lehetőség áll
előttünk, hogy az Istentől kapott életet mint a szabadság széles terét élhessük meg.
Ha azt mondod, egy tantárgy, egy tananyag neked túl nehéz, elfogadom- nem vagyunk egyformák.
Ha azt mondod, kiesik érdeklődési körödből, azt is elfogadom, ízlésekről nincs miért vitatkozni.
Ha azt mondod, a tanár nem szimpatikus, ezért nem tanulod azt a tárgyat, azt is lehiszem némi
fejcsóválással: ez épp olyan, mintha azt mondanád, azért nem utaztam a Balatonhoz nyaralni, mert
nem volt szimpatikus a buszsofőr.
Mondom, mindezt elhiszem, elfogadom, én magam sem voltam mindenből jeles annakidején. De
könyörgöm, soha ne mondd, hogy egyik vagy másik tananyagra vagy tantárgyra nincs szükséged! Ez
mélységesen elkeserít.
Hát milyen élet az, amiről előre, tizenöt vagy tizenhét évesen el lehet dönteni, hogy mire van benne
szükség és mire nincs? Hát milyen szürke, unalmas és jellegtelen az az élet, amiből hiányzik a
fordulatoknak, a lehetőségeknek, a meglepő helyzeteknek ez a játéka? Hát nem izgatnak téged a
kanyarok- vajon milyen újat, érdekeset rejt a következő sarok? Ki tudja, ami ott vár, ahhoz talán
épp arra a tudásra, képességre van szükséged, amire ma azt mondod, nincs rá szükséged.
Nem a jótanulóságra biztatlak titeket, hanem a nyitottságra és arra, hogy az élet minden egyes
pillanatában ráismerjetek Isten végtelenségére, a teremtett világ sokszínűségére- még akkor is, ha
azt a pillanatot véletlenül tanórának hívják. Semmire ne mondjátok, hogy erre nincs szükségem-
add meg Istennek a lehetőséget, hogy érdekes életet ajándékozzon neked!
Hadd meséljek erről egy saját élményt. A gimnáziumban, mint mindenki másnak, nekem is két
nyelvet kellett tanulnom: az egyik akkoriban természetesen az orosz volt, mai napig tudok oroszul
jelenteni, a másik az angol. Tizennyolc éves koromig a német teljesen periférikus dolog volt az
életemben, annyit tudtam, hogy Danke, arról se tudtam, mit jelent. Aztán az egyetemen kénytelen
voltam németül tanulni, később lehetőségem nyílt egy évet Németországban tölteni. Amikor pedig
lelkésszé lettem, először egy sváb gyülekezetbe, Bonyhádra kerültem, majd ide, szintén német
gyökerű soproni gyülekezetbe. Egyikbe se kerülhettem volna, ha nem tanultam volna németet- egy
olyan nyelvet, amiről tizenéves koromban nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lesz rá.
A nyár elején hallottam egy előadást, amelyben az előadó mesélt apjáról és nagybátyjáról, két
nagyon művelt és tanult emberről, akik egyszer öregen arról beszélgettek, hogy mennyi mindent
elfelejtettek az idők során. Majd némi hallgatás után apja hozzátette: de nekünk legalább volt miből.
Ezt kívánom nektek is: hogy időskorotokban legyen miből felejtenetek.
Végül hadd térjek vissza a bibliai történethez. Amikor Péter jön le a tetőről és az érthetetlen
látomásán tűnődik, páran beállítanak hozzá és kérik, hogy jöjjön el Kornéliuszhoz, egy rómaihoz,
és beszéljen neki Jézusról. Péter ekkor érti meg a látomás értelmét. Hiszen neki mint igazhitű
zsidónak nem lenne szabad belépnie egy idegen házába! Neki külön kellene tudnia választania az
embereket. És épp ez a látomás lényege: ne válaszd külön, amit Isten egyben adott neked! Így hát
Péter elmegy Kornéliuszhoz, és nem gondolkodik abban, hogy kell-e ez neki vagy sem.
Ha ő és utána Pál ragaszkodik ahhoz, hogy „nekem erre – vagyis az idegenekre- nincs szükségem”,
akkor a Krisztus-hit megmaradt volna a zsidóság kicsiny csoportja hitének, amit végleg elsodort
volna Jeruzsálem elpusztítása Kr.u. 70-ben. És akkor mi se tudnánk Jézusról, és mindaz, amiben
élünk, a Jézustól tanult világlátás és az arra épülő európai kultúra sem születhetett volna meg.
Senkire és semmire ne mondd hát, hogy nincs rá szükséged! Mindenre és mindenkire, minden
tudásra és gondolatra tekints úgy, mint a lehetőség ajándékára- ki tudja, valamikor, valahol életutadon
Isten éppen olyan helyzetet ad neked, amit ezzel a tudással, tapasztalattal tudsz igazán szépen
megélni. Isten egy teljes, tapasztalatban, örömökben és talán könnyekben gazdag élettel akar téged
megajándékozni- ne mondj rá nemet! Ámen
