Így bátorít az örökkévaló Úr:
Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.
(Ézs 41,10)
Pár napja egy nagyon jó táborban vettünk részt páran. Szép volt az idő, nagyszerű a csapat, vidám a társaság. Igaz, páran még éjjel háromkor is ébren voltak, ki-kirohangáltak a mosdóba, talán nem számítottak arra, hogy a hajnali fél hatos ébresztőt és a napfölkelte-nézést tényleg komolyan gondoljuk. Mindegy, ez része a tábori életnek.
Nekem inkább az a jelenség furcsa, hogy a lányok, akik kimászkáltak, együtt mentek ki a toalettre. Miért kell együtt menni? Erre két válasz lehetséges. Az egyik az lehet, hogy a női szervezet olyan, hogy két lánynak egy veséje van- de ezt kevésbé tartom valószínűnek, amennyire biológiai tudásom helyénvaló.
A másik az, hogy mindenhová szeretnek együtt menni. Mert mi emberek nem szeretünk egyedül maradni. Ez már jobb válasz. Alapélményünk, hogy közösségre van szükségünk. Nem a vesénk közös, hanem a szívünk.
Persze néha szükségünk van egyedüllétre, kinek inkább, kinek kevésbé. De a teljes magány, a teljes egyedüllét elesetté és kiszolgáltatottá tesz. Ha túl sokáig vagyok egyedül, a félelem eluralkodik rajtam. Félünk egyedül maradni.
Egyedül lenni sokféleképpen lehet, és talán a legkevésbé nyomasztó az, amikor fizikailag senki nincs körülöttem. Én elég hosszú ideig elviselem. Sokkal rosszabb, ha elvileg vannak mellettem mások, mégis magányos vagyok. Ahogy a most 100 éve született Pilinszky írja Életfogytiglan című versében: Az ágy közös. A párna nem. Együtt lenni másokkal és mégis egyedül lenni- ez a legszörnyűbb.
De talán még ennél is szörnyűbb azt érezni, hogy mindenki rendben van körülöttem, mindenki ok, csak én vagyok elveszett, én vagyok gyenge és lúzer. József Attila kiált föl így: bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, hogy ne maradjak egészen egyedül.
Egyszer olvastam egy történetet egy szegény kisfiúról, akit egy asszony felkarolt, segített. Egyszer együtt siettek valahová a sötét utcán, az asszonynál volt egy lámpa és egy bő köpeny, de hiába kérte a fiút, hogy jöjjön oda hozzá, ne botorkáljon egyedül a sötétben, a fiú nem mert odamenni. Érthető okokból: épp előtte lopott el két tojást az asszony kamrájából, és nem akart lebukni. Ott szorongatta őket a kezében. Micsoda fájdalom, a szégyen, a magára hagyatottság élménye ez!
A történet szerint a fiú megbotlott a sötétben, a tojások összetörtek, a sárgájuk ott folyt végig koszos combján. Az asszony hazavitte, lemosta róla a lopott tojás maradékát, majd köpenye alá rejtette a kisfiút, és együtt indultak el újra. Milyen nagyszerű élmény többé nem magányosnak, kitaszítottnak lenni!
Tudom, keverednek a szavak: egyedüllét és magányosság. Én így fogalmazok: egyedül akkor vagyok, amikor nincs körülöttem senki. Magányos akkor, amikor nincs bennem senki. Amikor belülről hiányzik valaki.
Hányszor érezzük úgy, hogy magányosak vagyunk! Hogy egyedül kell megbirkózni az élettel, a tananyaggal, a szüleinkkel, a szerelmünkkel, a testünkkel és a gondolatainkkal! Hányszor érezzük úgy, hogy mi vagyunk azok az árok mellett botladozó kisfiúk, akiknek nincsen helyük az erősek között- oda vagyunk dobva a magánynak.
Oda vagyunk dobva a tankönyv elé- tanuld meg egyedül! Oda vagyunk dobva a nagydoga vagy az érettségi elé: csináld meg egyedül! Oda vagyunk dobva érzelmeink elé- harcold meg egyedül! Oda vagyunk dobva értetlen diákjaink vagy tanáraink, az osztályközöség vagy éppen családunk kihívásai közé- harcolj meg a helyedért egyedül. És az egészben a legszörnyűbb ez a szó: egyedül.
Társra vagy szükségünk, embertársra! A már említett József Attila szerint „a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat”. Erre a páros kínra, a terhek megosztására vágyunk mindannyian.
És amikor úgy érzed, egyedül állsz a kihívásokkal szemben, megszólal egy hang: ne félj, veled vagyok. Nem vagy egyedül! Nem a terhelés, a kihívás lesz kisebb, az erőd lesz nagyobb, mert veled vagyok! Ne félj!
Mert veled vannak barátaid, osztálytársaid- ne félj tőlük és ne akard, hogy féljenek tőled! Váljatok egymás társaivá! Aki a másikat legyőzni és megsemmisíteni vágyik, önmagát is a magány börtönébe zárja. Útitársak vagytok és nem ellenségek!
Bármilyen különösen hangzik, melletted vannak a tanárok. Nem ők a legyőzendő ellenfelek, még akkor sem, ha olykor érthetetlenül szigorúnak tűnnek. Nem veletek szemben állnak, hanem mellettetek. A pedagógus szó gyerekkísérőt vezet- melletted mennek az úton, kísérnek életed egy rövid, de fontos szakaszában, és hidd el, segítőid és nem legyőzőid szeretnének lenni- még akkor is, ha bevallom, ez nem mindig sikerül nekünk tökéletesen.
És ami a legfontosabb: az Isten sem ellenségként, kegyetlen harcosként áll veled szemben, hanem embertársként melletted. Veled vagyok- mondja Isten Ézsaiás szavaival egy közösségnek, amelyik attól fél, a történelem vihara elsöpri őt.
Isten biztat: ne félj, mert veled vagyok! Veled vagyok az emberlét örömeiben és fájdalmaiban, a kihívásokban, a csalódásokban, abban az egész csodálatos harcban, amit emberi életnek hívnak.
Isten veled van, mert kétezer éve embertársaddá lett, a nevét is sokszor halljuk: Jézus. Veled van örömödben, de ismeri a meg nem értettség, a csalódás kínját is. Ismeri a magányt is- még abban is társad tud lenni. Az ő nevében, az ő jelenlétében kezdjük ezt a tanévet- hogy ne maradjunk egészen egyedül. Nem csak egy vidám táborban, hanem a mindennapok küzdései között sem. Úgyhogy: ne félj! Nem vagy egyedül. Ámen.
