IGEOLVASÁS, IGEHIRDETÉS
Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt
elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának
Krisztus Jézusban adott jutalmáért. (Fil 3, 13-14)
Valamikor augusztus elején egy anyuka odajött hozzám, és kezembe nyomott egy kis nylonzacskót. A lánya
a Szélrózsán, az evangélikus egyház ifjúsági fesztiválján önkénteskedett, a találkozó végén poénból
„zsákmányolt” egy marék megmaradt, felhasználatlan karszalagot, de utólag nem tudott vele mit kezdeni-
az anyuka meg úgy gondolta, én mégiscsak jobban tudom, mire lehet ezeket használni. Hát tényleg tudom:
semmire.
Pedig azok közül, akik ott voltak, sokan ma is örömmel hordják magukon azt a kis szalagot- nekem praktikus
okokból le kellett vennem, pedig néha jó lenne, ha rajtam lenne és emlékeztetne arra a néhány napra, a
koncertekre, a beszélgetésekre, az elcsendesedésekre és közös röhögésekre. Teljesen megértem, ha valaki
számára az a karszalag sokkal többet jelent egy kis vászoncsíknál: élményeket, szívbéli kincseket rejt
magában. Mert egyetlen, mert ott volt a kezén, amikor a csodák történtek vele. De egy zacskónyi
felhasználatlan karszalag milyen csodákat őriz?
Vannak ilyen tárgyak, amelyek csak a gazdájuknak jelentenek kincset. Itt egy másik, egy jegy a Rolling Stones
bécsi koncertjére! Igaz, hogy az már régen volt. Mekkor érték lehet ez! Micsoda élmények kötődnek hozzá!
Kár, hogy nem az enyém- sem a jegy, sem az emlék. Én nem lehettem ott, épp akkor voltam a Szélrózsán-
valamit valamiért. De utánakérdeztem, hátha van olyan ismerősöm, aki ott volt, és egy napra kölcsön tudná
adni az emlékbe eltett jegyét. (Én biztosan eltettem volna, ha eljutok oda…)
Tudom, hogy nevetséges, épp azért csinálom. Át akarom élni annak az iróniáját, hogy az, ami valakit élete
talán egyik legnagyobb élményére emlékeztet, az én kezemben már csak egy papírdarab- a múlt egy
fölösleges darabja. Csoda, de nem az enyém.
Meddig él a múlt?
Meddig őrzünk egy koncertjegyet? Életünk végéig? És mit fog ez jelenteni az utódoknak? Jelent egyáltalán
valamit nekik? És meddig hordunk egy karszalagot a fesztivál után? Láttam már olyanokat, akiken évek során
összegyűlt karszalagok tömege volt: ha egy nyár alatt csak három fesztiválra mész, az a gimnáziumi évek alatt
már mintegy tíz szalagot jelent. Láttam ezt a vászoncsík-tömeget a fiatal csuklóján, és az jutott eszembe: ez
bilincs.
Nem mintha bármi baj is lenne akármelyik karszalaggal vagy az emlékekkel. Az a kérdés feszeget engem,
hogy a múlt meddig kell, hogy velem legyen?
Kamaszkoromban a kor stílusirányzatai közül a csövesség talált meg engem: kockás flaneling vagy póló,
hosszú haj, szűkített farmer, tornacsuka, „szimatszatyor” (fiatalabbak számára mondom, ez a katonaságnál
a gázálarc hordozására rendszeresített, szürkészöld kis tarisznya volt); de a lényeg, a nyakamban pedig
vékony bőrszíjból készült nyakláncok. Aztán egyszer- úgy húszéves lehettem- mentem az utcán, és elkezdtem
azon gondolkodni, mit is keres az én nyakamban ez a bőrszíj? Rájöttem, hogy már semmit nem jelent,
„kinőttem”. Ott az utcán levettem, zsebrevágtam, soha többé nem vettem föl.
Jó érzés volt, nagyon jó. Kamaszkoromban a szabadság élményét adta meg az a zsinór, elhitette velem az
illúziót, hogy egy lehetek a Hair szereplői közül. De épp ilyen szabadság-élmény volt megszabadulni tőle,
levenni, nem ragaszkodni többé valamihez, ami ma már csak teher. És ettől nem lettem mindig jól öltözött,
öltöny-nyakkendős felnőtt (ma sem vagyok az), csak olyan valaki, aki tudta vállalni éppen aktuális önmagát.
Hogy már nem vagyok kamasz. Nem baj az.
Szerencsére nem csak ezen vagyok túl. Túl vagyok a kamaszkor szorongásain, a másnapra tanulás, a témazáró
görcsén is. Ezt is „letettem”. És túl vagyok azokon a hibákon, bűnökön, elvétett szavakon, amelyek annak
idején másokat megbántottak. Szörnyű lenne azokat mai napig hordozni, minden nap azzal kelni, hogy íme,
ez vagy te, aki annakidején ezt és ezt mondtad, és már nem vonhatod soha vissza!
Szerintem kultúránk egyik legfontosabb hajtóereje ez: nem beleragadni a múltba, előre menni. A keleti
ember úgy éli meg az életét, mintha egy hangya járkálna körbe-körbe egy gyűrűn. Igazából nincs
előrehaladás, újra és újra ugyanazt tesszük: születünk, élünk, meghalunk és újra születünk. Ami van, az volt
is. És ami lesz, az nem más, mint egy visszatérő, elfejtett esztendő- mondja Ká, a kígyó a Dzsungel könyve
musical-változatában, Nincs kilépés, illetve ha van, csak nehéz hosszú folyamat után van. Ezt a menekülést
keresi a távol-keleti filozófiák és vallások sora.
Mi itt Európában máshogy élünk. Előre megyünk. Nem az ismétlődés, hanem az előre haladás a fontos. Nem
mintha nem tudnánk az ismétlődésről, lám, most is kezdődik egy új tanév. De nem a múlt érdekel, hanem a
jövő.
Az Újszövetségben mintha Pált is ez a gondolat űzné: mit kezdjek a múlttal? Hova vezet a jövő? Nem csoda,
amilyen zűrös múltja volt: mélységesen vallásos, bigott neveltetést kapott, a zsidó hithez való ragaszkodás
összekeveredett benne a Krisztus-követők iránti gyűlölettel, úgyhogy amikor hirtelen keresztyén lett, a
jeruzsálemi tanítványok sem tudtak a helyzettel mit kezdeni. Hosszú ideig ő sem. Csak évek múlva jutott el
odáig, hogy elindul és beszél Jézusról, amikor jött a következő pofon: a kívülállók, a nem zsidóságból
érkezettek nyitottabbak voltak szavaira, mint az a közösség, amihez tartozott, és amelyiket olyan vakon akart
szolgálni régebben. Nem könnyű előélet, nem csoda, hogy nem ereszti Pált.
Ő mégsem a múlttal akar foglalkozni, nem életének hajdanvolt szakaszainak „karszalagjait” nézegeti. A
Filippiben élőknek ezt írja: Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami
mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé.
Miért jó ez a mondat? Egyrészt benne van az, hogy a múlt nem tökéletes, lezáratlan. „Nem gondolom
magamról, hogy elértem”- írja a célról. Miért nem, mit kellett volna máshogyan, mit vesztettem el? Tipikus
kérdések, ha bele akarunk ragadni a múltba. Merthogy ugye az volt az igazi, amikor még tartott a nyár,
amikor még tartott a kamaszkor, életem korábbi szakasza, amire jó fájón-mosolyogva visszaemlékezni. Vagy
pedig: ha akkor máshogy döntök, cselekszem, ma más lenne a helyzet- a múlt az oka mindennek. És Pál is
ráülhetett volna erre a vonatra, amely azonban sehova nem visz bennünket.
De benne van a mondatban az is, hogy nem ezzel akar foglalkozni. A múlt hibái és örömei helyett jobban
érdekli a jövő lehetőségei. Mit akar nekem adni a jövőben Isten? A jövőnek nekifeszülni nem valamiféle
pátosz, hanem a szabadság jele. Nem köt meg a múlt, hasonlatunknál maradva a régi karszalagok nem válnak
bilinccsé.
Itt állunk a tanévkezdésben. Nem könnyű időszak, hívnak vissza a nyár emlékei, a késői felkelés lehetősége-
nektek magyarázzam? Jobb lenne a múltban élni. De akkor a múlt, az emlékek, egyáltalán mindaz, ami
gazdagíthatna, börtönömmé válna. Túl kell rajtuk lépnem, ha nem akarok bezárva lenni. Tetszik, nem tetszik,
előbb-utóbb mindenkinek le kell vennie csuklójáról a nyári karszalagot. Ámen.
