De felállt a nagytanácsban egy farizeus, név szerint Gamáliél, az egész nép előtt tiszteletben álló
törvénytudó, és megparancsolta, hogy egy kis időre vezessék ki ezeket az embereket. Azután így szólt
a nagytanácshoz: Izráelita férfiak! Jól gondoljátok meg, hogy mit akartok tenni ezekkel az
emberekkel! […[ azt mondom: hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha
emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor
úgysem tudjátok megsemmisíteni őket. Apcsel 5, 34-39.
Gamáliel korának egyik legbölcsebb tanítója volt a zsidó világban, Pál külön büszke volt azért, mert
mellette tanulhatott. A fenti történetben Pétert és társait viszik eléjük, akiket azzal vádolnak, hogy
Jézust hirdetik, amit a zsidó vallással szembeni árulásnak tekintettek. Ez ügyben kellett dönteni, és
ekkor szólalt fel Gamáliel.
Szavait lehet úgy érteni, mint ravaszságot. Legyünk óvatosak a határozott ítélkezésnél, nehogy utólag
mi legyünk a bűnbakok. De szerintem tanácsa többről szól: annak a felismeréséről, hogy mi magunk
keveset látunk az igazságból.
Vajon biztosan Jézus-e a megígért megváltó? Gamáliel nem hisz benne. De ha úgy tesszük föl a kérdést:
biztosak vagyunk-e, hogy Jézus nem a megígért megváltó?- akkor már bajban vagyunk. Miért hisszük,
hogy Isten biztosan csak az általunk elképzelt úton jár? Isten úgyis gondoskodik róla, hogy kiderüljön,
mi az értékálló, és mi az, ami selejtes- az értéktelent, a nem Istentől való gondolatot úgyis elmossa az
idő.
Gamáliel látja a példákat, hány önjelölt prédikátor, világmegváltó eszme halt már el, mert nem volt
mögötte semmi. És tudja, hogy ami valóban kedves Istennek, az tovább fog élni, kár harcolni ellene.
Lehet Gamálielt számítónak tartani. Szerintem inkább bölcs és alázatos. Tudja, hogy az igazi ítélet nem
a mi kezünkben van- nem magunkat féltve kell óvatosnak lenni, hanem Isten szeretetének nagyságát
látva alázatosnak az ítélkezésben.
Ámen.
